Volt egy ígéretem: az otthonunkban lévő ruhacímkékből a
fércművek-hóemberekhez hasznosítható keep-away-from-fire példányokat leszállítom a wasárnapi vásárra. Ezen egyszerűnek tűnő feladat túlbonyolított és csavaros megoldását ismertetném most...
Mivel nem vagyok erős rögtönzés műfajában, nem akartam ismeretlenül csak úgy odaállítani a standhoz, hogy hoztam a címkéket. Elővettem a karácsonyi hangulatú maradék anyagaimat, hogy méltó csomagolást kapjon az a kis semmiség, amit beleteszek.
Készült először is fagyitölcsér, amit télifagyi imitációnak szántam. Hosszas kutakodással kiderítettem, hogy az IGAZI tölcsért - ami sok helyütt édes tölcsér néven kelleti magát - kör alakból tekerik kúppá. Nosza, kör alak, ennél nincs is egyszerűbb! Eddig egészen jól haladtam, itt azonban kezdődtek a problémák. A töltelékkel gondban voltam, mert ugye hozzá kellett kevernem a "téli ízű" címkéket valahogyan. A pom-pom gombóc nem vált be, nagyon puha, tartástalan volt, ráadásul túl üres maradt alul a tölcsér. Az alsó rész űr-problémáját elnapolva éjnek évadján nekifogtam gombócot varrni. Ehhez igen szerencsétlen módon egy roppant merev és nehezen kezelhető piros-arany (nem pirosarany!) színű maradék bútorszövetet választottam. Az eredmény: a gombócom versenyre kelhetne egy ormótlan lapos paradicsommal, ha nem csillogna benne az aranyszál olyan agresszív-erőszakosan egy szolíd tomátóhoz képest. Itt eljött a lemondás pillanata, amikor az ember azt mondja, lesz-ami-lesz, inkább alszom néhány órát, majd holnap reggel friss fejjel biztos eszembe jut valami remek ötlet. Vagy a Mikulás megszán és megoldja.
Persze nem így lett. A Mikulás csak a lányom cipőjébe csempészett meglepetést, pedig a fagyitölcsér szája is nagyjából mandarin átmérőjű. A friss fej sem alakult ki reggelig. (Vagy egészen mostanáig, mert ez a kézenfekvő mandarin is csak most ötlött a fejembe, na mindegy...)
A napi teendők és az aktuális hajvágandó azt kívánták, gyorsan intézzem el az ígért látogatásomat. Bepakoltam a táskámba a szóba jöhető csomagolási és díszítési kellékeket: raffia, kisolló, papírszalag, ajándékkártya és a mindenre jó piros papírnyesedék-miniszerpentin kupac (ennek nem tudom, mi a hivatalos megnevezése, törékeny dolgok szállításánál használatos megágyazásra, milliméter széles és legalább 10 cm hosszú papírcsíkocskák összegyűrve, a régi karácsonyfa gömbjeink voltak ilyesmiben). Erőgyűjtés (szellemi) és csomagolás céljából beültem a deák-téri gyors mekkávézóba. Délidőben, csúcsforgalomban, amikor a vasárnapi miséről betévedő nagycsaládok és olasz turistacsoportok egymást kerülgetve vadásszák az egy szem üres székeket. Láttam már sok fura szerzetet errefelé, gondoltam az egyenlőség jegyében én is csinálhatok egy kis látványosságot. Kipakoltam a pohár mellé a papírkupacomat és nekiálltam megtömni a tölcsért. Egy korombéli (na jó, kicsit fiatalabb) hölgy ült először le hozzám, aki elég gyorsan végzett és semmin nem lepődött meg. Egy korombéli (vagy talán idősebb?) úr követte, aki viszont nem állta meg szó nélkül a szokatlan jelenséget és nagyon udvariasan, érdeklődőn megkérdezte, mit is csinálok, azzal amiről megkérdezheti-e hogy micsoda. Ekkor már a töltelék végénél tartottam, és a díszítésen kezdtem ügyködni. Röviden megpróbáltam értelmes választ adni, amin ő igen jól szórakozott, bár nemigen értette, de biztatóan megdícsérte a bőségszarunak kinéző valamit, aminek biztosan fog örülni, aki kapja. Az ajándékkártya megírásakor hagyott magamra sok szerencsét kívánva.
Szóval elkészültem, a végeredménnyel cseppet sem lettem elégedett, de nem fordulhattam vissza dolgomvégezetlenül. Ez a valami a következő színben lett feltüntetve:
Multifunkcionális Hangulati Eszköz
Igény szerint téli fagyi, mini karácsonyfa vagy szilveszteri trombita a megfelelő orientáció kiválasztásával. Természetesen Keep away from fire.
A csomagolás maga a játék.
Dátum, aláírás (Mikulás)
Vittem a Multifunkcionális Hangulati Eszközt a Gödörbe. Jól álcázott hadművelettel közelítettem, több tiszteletkört megtéve, mert mindig nagy volt a tolongás a pici asztal körül. A terv szerint a "megkért valaki, hogy ezt adjam át" kíséretében csak úgy kézbe nyomtam volna az ajándékot, és ravaszul még a "mégis, kicsoda?" kérdésre is felkészültem. Lelki szemeim előtt ekkor tanácstalanul nézelődtem volna körbe, mint aki azt reméli, a tömegben felfedezi a keresett személyt, aki "nem is tudom... olyan nagy darab, szőrös, szakállas, piros ruhás idősebb férfi..." Színészi képességeim vetekszenek az improvizációs tehetetlenségemmel. Így a kézbe nyomást követően zavarodott menekülésbe fogtam. Cikáztam kifelé az asztalok között, csúfos nagyjelenetem helyszínétől minél távolabb, gyorsan! De elcsíptek. Utolért egy zsebrém és talán az ő készítője. Nagyon köszönöm!
Mostmár nekem is van Zsebrém!
Egyszer talán az is kiderül majd, hogy a nők a pult mögött hogyan emlékeznek a zavarodott fagylaltáruslány felbukkanására...
