2015. március 8., vasárnap

Farsangi mamagáj

Rendszerint el vagyunk maradva az aktuális gyermekfilm-slágerekkel (is), viszont a nyári szünetben elérkezettnek tűnt az idő, hogy megejtsük első közös - családi - mozizásunk.
A nem túl bő 6 éven aluliaknak szóló választékból kizárásos alapon a Rio2-re esett a választás, amit azóta idehaza számtalanszor (na jó, ötnél nem volt több, szóval számos alkalommal) újra kellett izgulni. Pancimanci Durrell számára amelyik történetben állatok vannak, az rossz nem lehet - az irtó gonosz esőerdő-irtók is csak egyszer okoztak álmatlan éjszakát - így hát a főszereplő kék ara família abszolút kedvenccé vált.

A báli szezon közeledtével (január végén persze) papagáj jelmezre érkezett rendelés: némi hiábavaló győzködést követően ollót, textilt kerítettem, s lett nagy szabászkodás, tollászkodás. Sőt, még csőrt is ragasztottam! Jó méretes papagájszáj lett, a madárkámnak viszont nem fűlt hozzá a "foga", hogy mindenbe beleüsse a csőrét - naná, majd emiatt marad ki a tejszínhabevő versenyből!? - úgyhogy nagyrészt fejvesztve mulatozott.
És nem volt hajlandó egy pillanatra sem megállni egy használható fotó kedvéért. Elégedjünk hát meg egy-két maszatos hangulatképpel.




A papagájok imádják a ropit



A sok röpködésben kimerült

A "fejdíszt" azóta is fel kell vennem néha - igen, nekem  - mert olyan cuki vagyok benne. Állítólag.

2015. február 22., vasárnap

Szomorúan zakatolnak


Az elmúlt időszak - meglepődve látom, hogy három év - nem a hobbiról szólt. Sokkal inkább a korrektoromról, aki hosszú betegszabadságon volt.

Az én drága korrektorom a blog indulását követően mindig sort kerített rá, hogy elolvassa a bejegyzéseimet és megírja, hol írtam a kelleténél több karaktert, hol hiányzik egy névelő. Nem is tudom felidézni, egyáltalán honnan tudott róla, hogy létezik számomra ez a világ (biztosan tőlem?), de egyetlen alkalmon kívül - amikor a nagymamámról emlékeztem meg - soha nem beszéltünk róla, mi történik itt. Egy-egy bejegyzés megjelenését követően néhány napon belül megérkezett a javítani való: ebből tudhattam csak, hogy itt járt. Fordult a lendkerék; ami lent volt, gyorsan fent lett.

Szinte szó nélkül volt jelen a mindennapjaimban is. Nem is kellett semmit mondania, hogy tudjam mire gondol, s mi az, amit valójában mondani szeretne, miközben nem teszi.

Aztán beteg lett: nemigen volt kedve olvasgatni, nekem pedig nemigen volt kedvem írogatni. Idővel nemcsak a kedv fogyott, hanem a lehetőség, a képesség is. Orvoshoz járás, egész napot kitöltő várakozások, kórházi folyosók, vizsgálatok, beavatkozások, kezelések: rengeteg fájdalom, felcsillanó reménysugár, megannyi kis csoda és letaglózó csalódás, amit együtt próbáltunk átvészelni. Fordult a lendkerék; ami fent volt, gyorsan lent lett. 

Nemcsak a betűimet vigyázta, a jó öreg Singert is mindig ő olajozta, amikor az fület bántón kezdett zakatolni. Finoman hangolta: ne csak odafentre adjunk olajat, hanem hajtsuk fel a gépet és alulról is ellenőrizzünk a mozgó alkatrészeket! A bőrből készült szíjat pedig ne feszítsük feleslegesen, azért van ott a szíjvető - morogta csendesen... Ráférne bizony egy alapos karbantartás a masinára: amikor Pancimanci farsangi jelmeze készült, szomorúan hangoskodtak az alkatrészek. Sírtak.

Fordul a lendkerék; ami lent volt, lassan fent lesz.

Majd előveszem a kis olajos fiolát és apránként cseppentek mindenhová, ahol megmutatta. Épp úgy, olyan gondoskodással, ahogy ő csinálná, ha itt lenne még.


Isten veled, Apu!

2012. február 8., szerda

Egy kis romantika

Ízelítő a közeljövőből...
Pancimanci újfent megpróbált meggyőzni, hogy az én jelenlétemben lehet jól elaludni (kizárólag). S ha már nem vagyok hajlandó mesét olvasni, ágy mellett ücsörögni, elénekelni a Bóbitát este háromnegyed tízkor, akkor legalább maradjak a szomszéd szobában. Bizonytalankodásomat látva pedig kiadta az ukázt - Legyél a szomszédban és csinálj noteszt!
Egye fene, ennyit igazán megtehetek a nyugodt álmáért.

 Vajon kinek a színei ezek?