2010. április 29., csütörtök

Egy kis jappánkert: Sakura-ünnep

Japánba nagyon szeretnék elmenni sok minden miatt. Előző életemben (nem a századfordulós művészvilágiban, hanem egy másikban) szerintem japán miniatűröket készítettem. Megnézném még egyszer, mert már nem emlékszem jól... De most vissza a cseresznyefákhoz, merthogy a sakura szó a cseresznyefát és annak virágát jelenti, ami Japán nem hivatalos nemzeti virága. Évszázadok óta ünnepként tartják számon, mikor tavasszal beborítja a fákat a hófehér és rózsaszínű sziromtenger. A japánok számára a sakura kiemelt esemény, amit olyan egyszerű és kellemes tevékenységgel ünnepelnek, minthogy leülnek egy fa alá, és élvezik a rengeteg virág látványát, a szép időt, kikapcsolódnak, pihennek, teáznak. Amolyan szezonnyitó piknik.


Ennek kipróbálásához nem kell feltétlenül Japánig repülni, ugyanis a Pál utcától nem is olyan messze található a Füvészkert, (ami persze már rég nem olyan, mint amikor Nemecsek fürdőzött itt), ahol több éve megrendezik ezt az ünnepséget. A húsvétnál is bonyolultabban kalkulálható időpontban: természetesen a fa virágzásához igazítva. És valóban lehetett tisztességesen és szertartásosan elkészített teát szürcsölni, ücsörögni vagy éppen "gésa-lányok" táncát figyelni.


Nemcsak a cseresznyefák miatt érdemes a kiruccanásra a botanikus kert: rengeteg csodaszép és ritka növényt leshetünk meg, láttam például olyan fát, melyből mindössze 100 példány található eredeti élőhelyen... Tavasszal azonban a virágok sokasága és ilyen fokú töménysége az igazán lenyűgöző.


Aki pedig szeretne több virágot, ITT megnézhet még néhányat. Füvészkedjetek!
 

2010. április 28., szerda

Noé bárkája - avagy mire jó az elefántos gyerekpóló

Biztosan másnak is akad jó sok textilhulladéka - aki azonos szabásminta alapján dolgozik, annak akár több azonos formájú is. Nekem az Orsi babák varrásánál, pontosabban mondva szabásánál keletkezett egy adag textil-cikkelyem. Mivel kidobni sajnáltam volna őket -  hisz olyan szépek és vidámak - tartogattam egy ideig, most viszont elérkezett az idő, hogy VALAMI legyen belőlük. Nem az, aminek most látszik, mert ez csak átmeneti állapot, amit egy hirtelen ötlettől vezérelve megörökítettem.
A kis fecnikből nyaloszkópos ragasztó (stift) segítségével az alkotó kedvű nagyobbacska gyerekek biztosan szívesen készítenek képet. Erre gondoltam és sebtiben kipróbáltam saját magam (nagyobbacska gyerek híján), hogy a gyerekpóló ujjából nem csak bugyi alakú neszeszert lehet kreálni, hanem kis hajót is, hozzá napocskát a textil-szirmokból, vagy éppen pálmafát, hogy igazán nyárias legyen a hangulat...
 
Beismerem, nem nagy mű, de a kallódó darabkákat életre kelthetjük ilyesformán. Ráadásul ha még gyerek volnék, szégyenkezés nélkül élvezhetném a produktumot. Vagy nagyon naív vagyok, ha azt gondolom, hogy lehet ezzel szórakoz(tat)ni? Ti mit csináltok a maradékokkal?

2010. április 9., péntek

Nyílt titok

Ez egy rendkívül hosszú bejegyzés lesz, de talán érdekes és szórakoztató lehet nem csak annak, akinek gyermeke és/vagy telefonja van.

1. Az ovi
Gyönyörű napsütéses tavaszi délután volt. Csütörtök. Pancimancival a megszokott időpontban indultunk el a bölcsiből, a megszokott úton. Először alaposan meglestük a csirkemájat és -fejet cincálgató fekete macska-családot, majd szigorúan kézen fogva átsiettünk a főúton lévő zebrán és jázmin illatban úszva elsétáltunk az ibolyás kertek mellett, ahol már nyoma sem látszott a rengeteg eső áztatta csigának. A harkály-lakta odvas fánál a téli menetrendtől eltérően balra fordultunk és a friss műfűvel borított sportpálya szélén a kis balerína szülői magasságba emelkedve biggyeszkedett a kerítésszegélyen. - Anyu hová megyünk? - kérdezte most is, a megszokott módon. Szerencsére nem kellett a toporzékolás veszélyét jelentő rövid „Hazaválaszt masnival átkötözve becsomagolnom. - Elmegyünk az oviba, megnézzük milyen. Tudod, ősztől már oviba fogsz járni. - Ez elegendő indíték volt lépteink szaporázására és a szegély végén is csak kétszer kellett megismételni a páros lábbal leugrást. Természetesen elkéstünk - mondhatnám a megszokott módon. Persze nem volt ez vészes késés, hiszen a meghirdetett nyílt nap keretében délután 5-ig várták a látogatókat, számomra pedig okosabbnak tűnt uzsonnázás után nekivágni az ismeretlennek. Még így is bő egy óránk lesz felfedezni a terepet - gondoltam. A kapun belépve máris találkoztunk egy gondnok-félével, vagy talán ő volt a klasszikus portás, aki mindent tud és majdnem fontosabb az igazgatónál? Kedélyesen útba igazított és sajnálkozva ecsetelte, hogy a táncbemutatóról bizony-bizony már lemaradtunk. Nem baj, a lényeges információk úgyis csak ezután kerülnek terítékre. No igen, a teríték. A szűkösnek tűnő folyosón 3-4 iskolapadnyi asztalon mindenféle finomság zsúfolódott össze, amolyan svédasztalos reggelire emlékeztető kupacok zöldségből, gyümölcsből, szendvicsből. Átevickéltünk a táncban megfáradt falatozók között és játszótéri ismerősöket felfedezve örömmel huppantam a gyerekméretű kis székre, várva, hogy érdemi információkhoz jussunk. Eközben Pancimanci igen otthonosan érezte magát, talált egy hatalmas ládát tele mindenféle állattal, s mint azt a rendes házi kedvencek szokták, az elsőként felfedezett rozmárt követően egyenként hozta oda megmutatni újabbnál újabb zsákmányait. Néhányan autóztak, vonatoztak vagy sétálgattak, a többség megszeppenve, csendesen beleolvadt a megnyugtató szülői háttérbe, miután a vezetőnő belekezdett az ismertetőbe. Hangját  konstans gyerekzaj tompította, s bár semmi különleges nem volt abban, amit mondott, meglepően szimpatikusnak találtam a szavaiból sugárzó szellemiséget. A hivatalos rész végeztével a gyerekek ajándákot kaptak, amit a kijelölt asztalnál választhattak ki. Pancimanci némileg veszített helyzeti előnyéből, mert az eddig csendben üldögélő megszeppentek villámgyorsan körülzsongták az ajándékos asztalt, hátsó sorba szorítva tanácstalanul szemlélődő edzetlen leánygyermekem.  A hatalmas pillák alól egyre szaporábban potyogtak a könnyei. Mikor patakká nőtték magukat, nem bírta tovább - Anyu, haza akarok menni! Haza akarok menni! - hallatszott a tömegből. Segítségére siettem. A gyereksereg is gyorsan feloszlott.  Hamarosan egy piros szirmú filc-virág  volt az egyik kezében, tenyérnél nagyobb ötpöttyös katica a másikban, csipeszből varázsolt csillogós szárnyú szitakötő a harmadikban. Nem fokoztuk a halmot, egyrészt ez is bőséges kárpótlás volt a pár perccel korábbi sérelemért, másrészt hosszú az út Shiváig. Amikor indultunk végre hazafelé, a folyosón újból belebotlottunk a büféasztalokba. Csatlakoztunk az ismerősökhöz és egy papírtálcára rakosgattam répa és karalábé gerezdeket, uborka szeleteket és néhány alma darabot. Csendesnek nem mondható ropogtatás hallatszott. Aztán az ismerősök (egy fél pohár tea elpusztítása után) lassan szedelőzködtek, újabb falatozók ültek mellénk. Pancimanci tányérján épp keletkezett egy kis szabad felület, s hirtelen elrikkantotta magát - Paradicsomot kérek! - A vezetőnő, aki éppen pár perce csatlakozott egy kis karalábé erejéig, szinte visszatuszkolt a padra, hogy maradjak csak a fenekemen. Hamarosan egy paradicsomokkal megtornyozott tálat nyújtott felém, amiből meglepetten töltöttem fel a papírtányéron tátongó 4 szabad négyzetcentimétert. Aztán amikor az uborkagerezdek fogytak ki, karalábé kerül a helyükre. Majd a répák helyett körtegerezdek. Néha Pancimanci lehuppant a padról és önkiszolgáló jelleget fokozva odament az asztalhoz állva csemegézni. Legalább huszonöt perce lakomázott már, de az újratöltések miatt még mindig teli volt a papírtányér. Kezdtem izgulni, mert utolsó vendégként kellemetlen távozni, pláne ha a pincér már kabátban várja, hogy kiállíthassa a számlát... Aztán mégiscsak kiürült a tányér, lassan öltözhettünk. A kapuban a befelé megismert gondnok-portás intett kedvesen búcsút, hogy majd kulcsra zárhassa mögöttünk az ajtót. Az óvó nénik és bácsik is indultak - a sarki boltban még éppen összefutottunk. Nem számítottam rá, hogy ennyire pozitív élmény lehet egy óvodalátogatás, azonnal el kellett újságolnom. - Felhívjuk Aput és elmeséljük neki, mi volt az oviban! - végigcsicseregtük hát a hazafelé utat miközben a lemenő nap egy utolsó búcsúsimogatást küldött a homlokunkra.

2. A hívás
Az optimizmussal, napsütéssel, tavasszal és oviélménnyel teli délutánt egy rendkívül szokatlan és érthetetlen telefonhívás zavarta meg. Csak álltam bután, felváltva keringtem és kóvályogtam azt hajtogatva, hogy nem értem. Ezt egyszerűen nem értem. Hogy lehetséges? Ilyen nincs! Pancimanci aggódva figyelte az arcom. Egyszer csak hozzám bújt és átkarolta a lábamat - Anyu megvigasztallak! Haragszol? - kérdezte legbehízelgőbb hangján. - Jaj dehogy haragszom! Csak egyszerűen nem értem! - hajtogattam tovább fanatikusan. - Nincs semmi baj, nem haragszom, tényleg! Csak nem értem - mondtam immár mosolyogva, mert felrémlett mennyire megviselte legutóbbi hasonló horderejű kifakadásom, amikor nemrégiben 100 forintért volt szerencsém szerezni egy műanyag érmével beindított, a tökéletes választást sugalló hatoslottó logóval megszentelt bevásárlókocsit - természetesen jó szándékú, ámde illékony fiatalembertől. Pancimanci sírórohamot kapott, hogy - Anyu hozd vissza a százforintot! - Még a gyümölcsosztályon mosolygó narancsok sem bírták kiverni a fejéből csúfos kudarcomat.

A valósággal való mindennemű egyezés, a történet és a szereplők úgy igazak, ahogy mondom, viszont a nevek a képzelet szülöttei.

- Na heló, mikor jössz? - rikkantom a rejtett szám feliratot látva, (hisz manapság mindenkinek van rendes száma az én párom kivételével) majd sűrű elnézések közepette zavartan módosítok „Jó napot kívánok-ra, amikor a meglett férfihang bemutatkozik.
- Német Béla vagyok, a „Hetedhét országon túl Óvoda gondnoka. Azt szeretném kérdezni, hogy milyen címre küldhetem az étkezési támogatáshoz való hozzájárulás miatt a csekket.
- ????????? Tessék?
- Itt voltak ugye ma a nyílt napon az óvodában és azért kérdezem, hová küldhetem a csekket.
- De milyen csekket? Miféle támogatás? Nem értem miről van szó...
- Anyu kivel beszész? Anyu kivel beszész?
- Az étkezési hozzájáruláshoz szükséges csekk...
- Anyu kivel beszész? Pisííni kell!
- Nem értem...

A két irányból támadó hangfoszlányok érdekes találkozása a fejem kellős közepén történt. Az egyiken be másikon ki tipikus esete helyett odabent frontális ütközés, hullámok kioltása helyett azok fölerősítése következett be. Villog a vészjelző. A  jobb oldali gondolat-buborékban a Mi van????????, a bal fülem mellet az ...én is szeretném tudni... felirat jelenik meg. Felül káoszt sugalló gyökvonással, paragrafussal terhes krikszkraksz.
Már indulok is a vécé felé, s nem tudom eldönteni, hogy azért nem értek semmit, mert túl sok az input, vagy mert túl kevés.
Közben negyedik beszélgetőpartnerként bekapcsolódik a rejtett énem - legyen egyszerűen Lucifer -, hogy vajon honnan került az én számom gondnok-kézbe?
- Ne haragudjon, nem értettem jól. Nem tudom miről van szó. Egyáltalán honnan tudja a telefonszámom? - kérdezem már-már idegbajosan ingerülten.
A vécéajtó nyitogatása és a gyerek kicsomagolása közben (persze ilyenkor van rajta a kantáros nadrág) távolodó hang szűrődik felém a valahová ledobott telefonból.
- Elnézést kérek, csörög a másik telefon és fel kell vennem...
Kíváncsian fülelek, vajon kivárja-e különprogramunk végét, de csend van. Köszönés nélkül letette. Feladta? Vagy most befejeztük? Nem értem. Honnan tudhatta a számom? Vegyük sorra: a bölcsiben telefonszámot cseréltünk Pancimanci kis barátnőjének anyukájával, hogy majd egyeztessük oviügyi tapasztalatainkat. Ők viszont nem voltak ovilátogatóban. Én semmiféle papírt nem töltöttem ki a helyszínen. A játszótéri ismerősökről nem tudhatom, mert ők pontosan érkeztek. Azt sem tudom felidézni, megadtam-e valamelyiküknek a számom. Valószínűleg nem, mert nekem sincs meg az övék, nem volt tehát biznisz. Honnan lehet még valakinek a számát kideríteni? Ránézésre?! A gondnok gondolatolvasó számmisztikus?! Nincs más magyarázat. Amúgy is furcsán lett vége a beszélgetésnek - hirtelen, semmi újrahívás, ismételt próbálkozás. Valami nem stimmel a gondnokkal... Azt fontolgattam, másnap felhívom a vezetőnőt és megkérdezem tud-e valamit a dologról.

3. Vacsora
Végre elérkezett a szokásos esti rutinfeladatok ideje, kivonultunk a konyhába.  Már lehiggadtam, nem bosszankodtam, feladtam az összeesküvés-elméletek gyártásával. Vacsoráztunk. Azért a megmagyarázhatatlan hívás nem ment ki a fejemből, s alig vártam, hogy Apu hazaérkezzen és kikérjem a véleményét. Az utolsó falatoknál toppant be és szinte azonnal nekirontottam - Képzeld délután felhívott valaki... Aztán észbe kaptam, kicsit lecsillapítottam magam ismét Pancimancira való tekintettel, mert szegény már végighallgatta egyszer.
- Mégis, mi volt?
- Felhívott valaki, hogy ő a gondnok az oviban. Valami támogatáshoz küldene csekket, csak nem tudja hová... De én nem adtam meg a számom sehol, és nem értem... - újraindult a nemértem mantra.
- Hát olyan nem lehet. Biztosan van valami magyarázat. Nézzük meg a naptárat, hátha van benne valami, amiből kideríthetjük.
Nézem a naptárat, benne a két napja odafirkantott információ, miszerint Hetedhét országon túl Óvoda - nyílt nap. Jó rondán írtam, pedig nem szoktam. Hétvégére pedig a kirándulás. Mutatom, csak ez van.
- Ez mi? - kérdezi a macskakaparásomra bökve.
- Hát az ovinap.
- De mi van odaírva?
Kezdek megint értetlenkedni, hisz most mondtam.
- Kell, hogy legyen még valami odaírva. Kell, hogy legyen magyarázat! - erősködik.
Magyarázat... S miközben fejtem a naptárat, a szemem sarkából meglátom a szája sarkában azt a valamit, amitől egyértelművé válik, hogy az utolsó kérdésre nem adtam helyes választ, amikor azt mondtam "Hugó". A Hugók most mind tudják, miről beszélek, a többiek mindjárt megtudhatják. Látom rajta, hogy Ő  is tudja, sőt az elejétől fogva tudta és alig bírja magában tartani.
Kitört belőlem a nevetés. A megkönnyebbüléssel terhes röhögés. Potyogtak a könnyeim örömömben, egyrészt hogy van magyarázat és nincs gondolatolvasó gondnok a leendő oviban, másrészt mert egész jól tudok szórakozni a saját hülyeségemen. Pancimanci mindezt megtetőzve nekem szegezi a kérdést - Anyu, mi történt? Ki vette el a pénzed?


Semmi  nem történt. Csodaszép tavaszi nap volt. Április első napja.


Már csak arra volnék kíváncsi, efféle tréfák mással is megesnek-e ezen az emlékezetes napon - van még bolondok napja a mi házunkon kívül?

2010. április 1., csütörtök

A kellemes meglepetéseknek se vége se hossza - a minap Mici  gondolt rám, amit itt is nagyon köszönök. Kissé szerénytelenségnek érzem ugyan ezen titulus felvállalását, de nincs apelláta - a szabály az szabály (ld. lentebb). S mivel sajnos hiúság is van a világon a tehetségen kívül, jólesően fürdőzöm ebben a dicséretben, miközben - valljuk be - nem az én érdemem, hogy így adódott. Persze örülök neki, nagyon is : ) Köszönöm Mici, hogy ilyen kiváló társaságba csöppentettél!
.

A szabályok:
1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül
2) a logót kirakom a blogomba
3) a szabályzatot kirakom a blogomba
4) megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet
5) kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba
6) megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7) betartom a szabályokat

Becenév:
kinőttem belőle : ) A régiek: Csutka, Kisborsó, Borsi
Lakhely:
egy lány vagyok csupán a sok közül, ki vidékről a (fő)városba került... de a szívem visszahúz az én hegyekkel ölelt szülővárosomba : )
Magasság Mélység:
160 cm
Névnap:
június vagy július 30. - sosem tudom megjegyezni
Foglalkozása:
eleddig építészmérnök-látványtervező-GDL programozó, jelenleg éppen valami mást kereső. ajánlatokat a megjegyzés rovatba várok : )
Testvérek:
van egy bátyám
Anyanyelv:
magyar
Beszélt nyelvek:
magyar, angolul valaha beszéltem, most már inkább csak hallgatok : ), tudok kicsit hallgatni szlovákul és németül, de tényleg csak kicsit (mert ez úgy a véremben van)
Gyűjtemény:
tudatosan most már semmit nem gyűjtök, anélkül is van elég kacat : ), de még megvan a gyerekkori bélyeg- és képeslapgyűjteményem valahol...
Cipőméret:
sajnos beléptem a 37-38 közötti határterületbe. ez kicsi, az nagy.
Iskola:
gimi, Műegyetem, semmi extra. a zeneiskolát nagyon sajnálom, hogy kimaradt - felvettek ugyan, aztán mégsem jártam : (
Kedvenc tantárgyak:
matek, rajz, nyelvek (magyar, angol), tervezés
Hobbi:
fotó, kirándulás, világjárás, kétkezi alkotás
Zsebpénz:
ha nem is sok, de volt és legszívesebben elfagyiztam : ) 
Kívánság:
hol az a jótündér? hadd sugdossak a fülébe!
Álom:
szeretek álmodozni, de nem tesz nekem jót: az élet megrontója : ) ezt úgy értem, mindig rosszul esik, amikor a valóság a fülembe ordítja, hogy ÉBRESZTŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ!!
Szerencseszám:
olyan nincs
Szeretne találkozni:
élőben felettébb visszafogott tudok lenni, úgyhogy jobb ezt levélben elintézni...
Háziállatok: 
porcicák, pókok. már botsáskáim sincsenek... de ha a lányom az eddig megkezdett úton halad, nemsokára Mrs. Durrelsz leszek és komplett állatkertet üzemeltetünk...


És akiket én született tehetségnek tartok:
Anyahajó
Fércművek
Hendimédi
Helen
Pankimanki
Vacskamati

Amitől mosolyra fakad

Híreket mondunk: "Csak azért írok, mert tegnap megkapta a barátnőm a noteszt és nagyon nagyon tetszett neki:)" - írta kedves vásárlóm, aki egy korábban készült és eddig be nem mutatott noteszre tett szert nemrég a Meskán.
Kicsit kalandosan indult útjára a könyvecske, mert megbeszélt személyes találkánkat meghiúsította  a lázas-hasmenős, mindenkit leteperő  vírus-mumus, így aztán az éj leple alatt futottam a csomaggal a  postára, hogy időben megkapja - na nem a vásárló, hanem - a megajándékozni szándékozott szülinapos.
Íme, a csillagvirágos - egész falu hadd lássa, mitől vigyorgok, mint a tejbetök.





Próbálok mindenkit arra buzdítani, hogy mondja el a véleményét, mert abból tanul ugye az ember. Nadehogy tényleg szófogadóan veszi a fáradságot valaki és ráadásul ilyen szépeket mond!? Mit nekem gravitáció!

S ha már mosolyfakasztó: azt még nem is meséltem, milyen csodaszép nyulakat és meglepetés prototípust hozott nekem a postás nemrég (furdalja csak a kíváncsiság a ti oldalatokat is!) ... : ) A nap süt, a jázminok illatoznak, a csiga-bigák is megmutatták magukat, orrom alá dörgölve az alapigazságot, hogy ha nem is gyorsan, de haladnak a dolgok a maguk rendje szerint.