In memoriam

Mici néni kereken száz éve, 1910. január 20-án született.
Neki köszönhetően igen hosszú ideig éltem abban a tévhitben, hogy a Milne-féle mackó nőnemű (Róbert Gidával együtt!, pedig akkor még sehol nem volt Robi és a Gidái, ergo nem a gidalányok vezettek félre). Mivel a mackó Miciről csak a rövid hangkivonatokat hordozó bakelitről hallottam (ha képet láttam is róluk, akkoriban a ruházat színtónusa nem volt determináló, nem nyújtott volna támpontot) még csak gyanú sem támadt bennem. Stilisztikai érzékem viszonylagos fejletlensége, s éveim kevéske számának okán nem háborodtam fel különösebben azon, hogy RG rendszeresen csacsi öreg medvém-nek titulálja Micit. A félreértés-lufi akkor durrant ki, amikor kezembe került a nyomtatott verzió és a betűket már olvasni is tudtam. El sem akartam hinni ezt a hirtelen változást, a lufi maradványait pedig nem tudtam hová tenni. Mivel csak két Micit ismertem és az egyik szemmel láthatóan néni volt, a másik hivatalosan János, ha nehezen is, de kénytelen voltam tudomásul venni, hogy sosem fogom megtudni a Mici név valódi hovatartozását.

Mici néni szeretett mesélni a gyerekkoráról, fiatal lány koráról, a háború koráról, mindenféle korról, amikor nehéz volt az élet néha pedig vidám. Nagy "világjáró" volt: Turócszentmártonban, Homonnán, Kassán élt, ha jól emlékszem, még Munkácsot is megjárta mielőtt családostól Magyarországra költözött. Megélt két háborút, sokféle rendszert, nélkülözést, szegénységet. Szívesen hallgattam kalandos életéről szóló történeteit, egy idő után mégis úgy éreztem, már mindet tudom kívülről. Ma mit nem adnék, akár csak egyért is közülük!

 

Mici néni 1926-ban kalapot varr jobb szélen

Mici néni nem csak szeretett, tudott is varrni. A szokásos varrnivalókon kívül Mikulást, tarisznyát, ma is a vitrinből leskelődő ördögöt, társasjátékot készített az unokáinak. Három nyelven beszélt, igazi természetjáró volt, kedvelte az utazást, a fiatalokat, csuda finom és mifelénk szokatlan dolgokat főzött . Jó volt belépni a száradó gyógynövényekkel teleaggatott előszobájába a vasúti házban, üldögélni a konyhájában, miközben a sparhelt aljában ropogott a tűz, tetején hatalmas kopott fazékban rotyogott valami. Nézegetni a spaletta résein és szívecskéjén beszűrődő reggeli napsugarat, miközben a vonatok eldübörögtek a ház mögött, titokban leskelődni a tiszta szoba falára kirakott fényképeket, megcsodálni a kacifántos gót betűkkel nyomott Bibliáját, belesüppedni a kastélyból megörökölt hatalmas fotelbe a cserépkályha mellett.

Mindezt jó lett volna elmondani neki, amikor még élt.

Ha időben benőtt volna a fejem lágya, s nem csak a gondtalan egyetemista élet gondjai foglalkoztattak volna, talán... Talán nem fájna annyira, hogy nincs már.