Nyár és meleg, fagyi, vagy jégkrém édes-mindegy, bár én inkább a savanykásra bökök a hűtőpult előtt tanakodva, most, hogy a vanília-csoki-puncs szentháromságot félresöpörte az ízek kavalkádja. No de a vattacukor! Az nem mindennapi nosztalgia. A vattacukros hétvégén jött, vasárnap délután, amikor a lakótelep összes gyereke odakint nyüzsgött a szépen aszfaltozott téren. Autó elvétve zavarta a gyereksereget, néha jött a helyijárati busz, vagy egy eltévedt őzbak a közlekedési szabályokra fittyet hányva végigcikázott az egyirányú utcában menetiránnyal ellentétesen. A fő esemény mégis a vattacukor-árus volt. Előpakolta a három lábon álló alumínium-lavórt és a gázpalackot, majd sokat sejtetően, komótos tempóval kevergetni kezdte a varázspálcikát benne, hogy lehetetlen színű pamacsokat tekergessen össze a semmiből. Az ablakból hosszan figyeltem, ahogy a bámészkodók gyülekeznek körülötte, néha lementem belekóstolni az édes nyárillatba, de sosem vásároltam - talán attól féltve, hogy felfalom a csodát és nem lesz többé varázslat.
Ez a történet csak úgy eszembe jutott a jegyzet-könyvecskéről,
ami szülinapi ajándékként végezte egykori vattacukor-majszoló társamnál
A hétvégén bobozni voltunk. Az én őrületes tempójú Panci-Mancim fáradtságra hivatkozva nem teljesen saját lábon került fel a hegytetőre és szinte félálomban volt, amikor az első menetre felült az apjával. A második kört én nyertem, s miután életem első bob-vezetését mindketten épségben és egészségben célba érve túléltük, közölte velem, hogy inkább apuval akar menni, mert ő sokkal gyorsabb! Mérhetetlen csalódásomat enyhítendő felrémlett bennem a gondolat, hogy milyen jó is volna megkóstolni a vattacukrot, aminek karamelles illata a bejárat mellett terjengve ugyanúgy elvarázsolt, mint 30 éve. No jó, legyen inkább huszonnyolc. És nem is megkóstolásról lett volna szó, hisz ettem egyszer rózsaszínűt a fogaskerekű végállomásánál, és kéket valami nyári fesztiválon... Mindkettő régen volt, de azért annyira mégsem, mert emlékszem a döglesztően meleg napsütésre, a száraz por szagára, ami a frissen nyírt fűével keveredett és az ismerősök tekintetére, ahogyan jólesően nyugtázták, hogy még mindig nem nőttem fel. A bobos száguldozás végeztével, amikor a kicsit a hátamra kötöttem, hogy aludjon végre, mégsem álltam be a sorba. Mert a ne-egyen-a-gyerek-feleslegesen-sok-édességet vezérelv mellett mégsem birtokolhatok egy hatalmas cukor-lufit. Mellesleg a fű sem volt frissen vágva. Csak a nap, az tűzött olyan elviselhetetlenül, mint régen...
A "nyári rét" notesz megrendelésre készült. Remélhetőleg tetszeni fog, mert tudom, hogy van olyan, aki szívesen befogadná. Talán erre a problémára is találunk valami megoldást...
Van nekem egy igen válogatós csemetém. Két kezemen meg tudom számolni azokat az ételeket (beleértve az édességeket is), amiket megeszik. Ha hiszed, ha nem, a vattacukor közötte van.
VálaszTörlésLehet ebben a vattacukorban valami...
:)
Egyébként meg csodásak a noteszek. Mint mindig:)
:))) Bizony, szerető otthon és a bénácska rajzaim várnának rá. :))) De majd dönt a sors, hiszen van már nekem ilyen szépségem. De ha már van egy, az ember többre vágyik. :))
VálaszTörlésKöszönöm Julcsi! Ami késik, nem múlik, hogy okoskodjak kicsit : ) Lesz még nagy közös vattacukrozás a lányommal, abban biztos vagyok : ))
VálaszTörlésJudit, most már kiugrott a nyúl a bokorból : )) A vadász pedig épp erre várt : )))
Élvezetes olvasmány volt. Mellesleg csodásak a noteszek is. :)
VálaszTörlés