Itt van újra...

Eltűntem, az utóbbi időben kicsit elvesztem, mondogatják nekem. És tényleg: eléggé elveszett voltam saját érzésem és értelmezésem szerint is. Hosszú hallgatás után most egy kis életjel.
A miért pedig egyszerű: minden megváltozott, a napi életritmus, a feladatok, az  (idő és munka) beosztás, az ébredés és az álmodás. Nincs semmire idő, óriási lemaradásban vagyok az ígéreteimhez és terveimhez képest. Bizony, behozhatatlan előnyre tettem szert (egyik felem), ami az irányokat és lehetőségeket is figyelembe véve kínzó fájdalommal jár (másik felem).  A maratoni futásnak még a gondolata is légszomjat és kimerültséget idéz elő nálam, szóval saját magam hosszú távú üldözése esélytelen. Határozott tervem volt, hogy abbahagyom, kiszállok, bedobom a törölközőt és visszavonultan élek a való világban (blog-mentesen) szájbersikerek ide vagy oda. Nem marad erőm, időm (kedvem) a megkezdett dokumentálás folytatásához, de nem is nagyon van mit mutatni. A többi fóbiát hasznosság és értelem, célok, vállalható minőség, miegyebek (végtelen a sor) tekintetében most nem ecsetelem.
Aztán egyszer csak jön egy levél, (amit két héttel a megérkezése után van időm elolvasni és megválaszolni), és mint egy flaska friss víz a kezembe nyomva - buzdít, unszol, noszogat. A palack alján pedig a titkos üzenet, miszerint a célvonalnál valaki vár rám, és kifejezetten rám vár, csak rám.
Én pedig nem szeretek csalódást okozni annak, aki bízik bennem. Úgyhogy futok már, futok még, ha messziről (és az én szemszögemből idebentről) siralmas vánszorgásnak tűnik is.

 Ebből pedig lesz valami. Ha már egyszer itt van az ősz...