2010. augusztus 25., szerda

Készülődés

Kicsit rendezni szeretném a soraimat, hogy kulturált formában, vagyis  ízlésesen tudjak megrendelt termékeket postázni. Ebben nagy segítségemre lesz az a sok szépség, ami FércJudinak köszönhetően itt virít a varrógépasztalon. S hogy mi lesz belőlük, az egyelőre titok, addig csak virulnak és mosolyognak. Külön érdekesség, hogy saját magam vagdoshattam az anyagokat, préselhettem a gombokat, miközben a lelkes lánycsapat a WAMP-ra készülve csak fércelt és fércelt... Köszönöm még egyszer a lehetőséget!

Hétvégi összeeresztés

Aki még nem tudná, szombaton "blogtalálozó" lesz. Nyeltem egy nagyot, meg még egyet, és miután a nyárutós nyaralás nem jött össze bátorkodtam jelentkezni. Az roppant enyhe állapotjelző, hogy izgatott vagyok. Még az is, hogy nagyon izgatott...
További részletek a képre kattintva Ginánál olvashatók.

2010. augusztus 8., vasárnap

Tenger és naplemente

A korábban bemutatott félkész borítók immáron megtöltve írnivaló üres lapokkal és végleges ruházatban. A tenger szerelmeseinek hűsítő kék árnyalatok...

Blubb... blubb, gluggg...
Lila előzék, türkiz könyvjelző és világoskék gomb

...a fázósoknak és forró vérűeknek melengető lemenő napsugarak.

Barna előzék, könyvjelző és gomb 

Nem tudok dönteni, melyik nőtt a szívemhez jobban: a tenger mindig lenyűgöz a felfoghatatlan kékségével és méretével, akárcsak az égbolt aljáról leguruló napkorong.
A 10*15cm zárható notesz-könyvek, a borítóval színben harmonizáló oromszegőt (ez újdonság, amit teljesen házilag tekertem a vasárnapi meggyes rétes helyett) és jelző szalagot kaptak, kb. 180 sima  oldallal várják gazdájuk jelentkezését a Meskán.

2010. augusztus 2., hétfő

Vattacukor és nyári rét

Nyár és meleg, fagyi, vagy jégkrém édes-mindegy, bár én inkább a savanykásra bökök a hűtőpult előtt tanakodva, most, hogy a vanília-csoki-puncs szentháromságot félresöpörte az ízek kavalkádja. No de a vattacukor! Az nem mindennapi nosztalgia. A vattacukros hétvégén jött, vasárnap délután, amikor a lakótelep összes gyereke odakint nyüzsgött a szépen aszfaltozott téren. Autó elvétve zavarta a gyereksereget, néha jött a helyijárati busz, vagy egy eltévedt őzbak a közlekedési szabályokra fittyet hányva végigcikázott az egyirányú utcában menetiránnyal ellentétesen. A fő esemény mégis a vattacukor-árus volt. Előpakolta a három lábon álló alumínium-lavórt és a gázpalackot,  majd sokat sejtetően, komótos tempóval kevergetni kezdte a varázspálcikát benne, hogy lehetetlen színű pamacsokat tekergessen össze a semmiből. Az ablakból hosszan figyeltem, ahogy a bámészkodók gyülekeznek körülötte, néha lementem belekóstolni az édes nyárillatba, de sosem vásároltam - talán attól féltve, hogy felfalom a csodát és nem lesz többé varázslat.

Ez a történet csak úgy eszembe jutott a jegyzet-könyvecskéről,
ami szülinapi ajándékként végezte egykori vattacukor-majszoló társamnál

A hétvégén bobozni voltunk. Az én őrületes tempójú Panci-Mancim fáradtságra hivatkozva nem teljesen saját lábon került fel a hegytetőre és szinte félálomban volt, amikor az első menetre felült az apjával. A második kört én nyertem,  s miután életem első bob-vezetését mindketten épségben és egészségben célba érve túléltük, közölte velem, hogy inkább apuval akar menni, mert ő sokkal gyorsabb! Mérhetetlen csalódásomat enyhítendő felrémlett bennem a gondolat, hogy milyen jó is volna megkóstolni a vattacukrot, aminek karamelles illata a bejárat mellett terjengve ugyanúgy elvarázsolt, mint 30 éve. No jó, legyen inkább huszonnyolc. És nem is megkóstolásról lett volna szó, hisz ettem egyszer rózsaszínűt a fogaskerekű végállomásánál, és kéket valami nyári fesztiválon... Mindkettő régen volt, de azért annyira mégsem, mert emlékszem a döglesztően meleg napsütésre, a száraz por szagára, ami a frissen nyírt fűével keveredett és az ismerősök tekintetére, ahogyan jólesően nyugtázták, hogy még mindig nem nőttem fel. A bobos száguldozás végeztével, amikor a kicsit a hátamra kötöttem, hogy aludjon végre, mégsem álltam be a sorba. Mert a ne-egyen-a-gyerek-feleslegesen-sok-édességet vezérelv mellett mégsem birtokolhatok egy hatalmas cukor-lufit. Mellesleg a fű sem volt frissen vágva. Csak a nap, az tűzött olyan elviselhetetlenül, mint régen...
 
 
A "nyári rét" notesz megrendelésre készült. Remélhetőleg tetszeni fog, mert tudom, hogy van olyan, aki szívesen befogadná. Talán erre a problémára is találunk valami megoldást...