Ez egy rendkívül hosszú bejegyzés lesz, de talán érdekes és szórakoztató lehet nem csak annak, akinek gyermeke és/vagy telefonja van.
1. Az ovi
Gyönyörű napsütéses tavaszi délután volt. Csütörtök. Pancimancival a megszokott időpontban indultunk el a bölcsiből, a megszokott úton. Először alaposan meglestük a csirkemájat és -fejet cincálgató fekete macska-családot, majd szigorúan kézen fogva átsiettünk a főúton lévő zebrán és jázmin illatban úszva elsétáltunk az ibolyás kertek mellett, ahol már nyoma sem látszott a rengeteg eső áztatta csigának. A harkály-lakta odvas fánál a téli menetrendtől eltérően balra fordultunk és a friss műfűvel borított sportpálya szélén a kis balerína szülői magasságba emelkedve biggyeszkedett a kerítésszegélyen. - Anyu hová megyünk? - kérdezte most is, a megszokott módon. Szerencsére nem kellett a toporzékolás veszélyét jelentő rövid
„Haza
” választ masnival átkötözve becsomagolnom. - Elmegyünk az oviba, megnézzük milyen. Tudod, ősztől már oviba fogsz járni. - Ez elegendő indíték volt lépteink szaporázására és a szegély végén is csak kétszer kellett megismételni a páros lábbal leugrást. Természetesen elkéstünk - mondhatnám a megszokott módon. Persze nem volt ez vészes késés, hiszen a meghirdetett nyílt nap keretében délután 5-ig várták a látogatókat, számomra pedig okosabbnak tűnt uzsonnázás után nekivágni az ismeretlennek. Még így is bő egy óránk lesz felfedezni a terepet - gondoltam. A kapun belépve máris találkoztunk egy gondnok-félével, vagy talán ő volt a klasszikus portás, aki mindent tud és majdnem fontosabb az igazgatónál? Kedélyesen útba igazított és sajnálkozva ecsetelte, hogy a táncbemutatóról bizony-bizony már lemaradtunk. Nem baj, a lényeges információk úgyis csak ezután kerülnek terítékre. No igen, a teríték. A szűkösnek tűnő folyosón 3-4 iskolapadnyi asztalon mindenféle finomság zsúfolódott össze, amolyan svédasztalos reggelire emlékeztető kupacok zöldségből, gyümölcsből, szendvicsből. Átevickéltünk a táncban megfáradt falatozók között és játszótéri ismerősöket felfedezve örömmel huppantam a gyerekméretű kis székre, várva, hogy érdemi információkhoz jussunk. Eközben Pancimanci igen otthonosan érezte magát, talált egy hatalmas ládát tele mindenféle állattal, s mint azt a rendes házi kedvencek szokták, az elsőként felfedezett rozmárt követően egyenként hozta oda megmutatni újabbnál újabb zsákmányait. Néhányan autóztak, vonatoztak vagy sétálgattak, a többség megszeppenve, csendesen beleolvadt a megnyugtató szülői háttérbe, miután a vezetőnő belekezdett az ismertetőbe. Hangját konstans gyerekzaj tompította, s bár semmi különleges nem volt abban, amit mondott, meglepően szimpatikusnak találtam a szavaiból sugárzó szellemiséget. A hivatalos rész végeztével a gyerekek ajándákot kaptak, amit a kijelölt asztalnál választhattak ki. Pancimanci némileg veszített helyzeti előnyéből, mert az eddig csendben üldögélő megszeppentek villámgyorsan körülzsongták az ajándékos asztalt, hátsó sorba szorítva tanácstalanul szemlélődő edzetlen leánygyermekem. A hatalmas pillák alól egyre szaporábban potyogtak a könnyei. Mikor patakká nőtték magukat, nem bírta tovább - Anyu, haza akarok menni! Haza akarok menni! - hallatszott a tömegből. Segítségére siettem. A gyereksereg is gyorsan feloszlott. Hamarosan egy piros szirmú filc-virág volt az egyik kezében, tenyérnél nagyobb ötpöttyös katica a másikban, csipeszből varázsolt csillogós szárnyú szitakötő a harmadikban. Nem fokoztuk a halmot, egyrészt ez is bőséges kárpótlás volt a pár perccel korábbi sérelemért, másrészt hosszú az út Shiváig. Amikor indultunk végre hazafelé, a folyosón újból belebotlottunk a büféasztalokba. Csatlakoztunk az ismerősökhöz és egy papírtálcára rakosgattam répa és karalábé gerezdeket, uborka szeleteket és néhány alma darabot. Csendesnek nem mondható ropogtatás hallatszott. Aztán az ismerősök (egy fél pohár tea elpusztítása után) lassan szedelőzködtek, újabb falatozók ültek mellénk. Pancimanci tányérján épp keletkezett egy kis szabad felület, s hirtelen elrikkantotta magát - Paradicsomot kérek! - A vezetőnő, aki éppen pár perce csatlakozott egy kis karalábé erejéig, szinte visszatuszkolt a padra, hogy maradjak csak a fenekemen. Hamarosan egy paradicsomokkal megtornyozott tálat nyújtott felém, amiből meglepetten töltöttem fel a papírtányéron tátongó 4 szabad négyzetcentimétert. Aztán amikor az uborkagerezdek fogytak ki, karalábé kerül a helyükre. Majd a répák helyett körtegerezdek. Néha Pancimanci lehuppant a padról és önkiszolgáló jelleget fokozva odament az asztalhoz állva csemegézni. Legalább huszonöt perce lakomázott már, de az újratöltések miatt még mindig teli volt a papírtányér. Kezdtem izgulni, mert utolsó vendégként kellemetlen távozni, pláne ha a pincér már kabátban várja, hogy kiállíthassa a számlát... Aztán mégiscsak kiürült a tányér, lassan öltözhettünk. A kapuban a befelé megismert gondnok-portás intett kedvesen búcsút, hogy majd kulcsra zárhassa mögöttünk az ajtót. Az óvó nénik és bácsik is indultak - a sarki boltban még éppen összefutottunk. Nem számítottam rá, hogy ennyire pozitív élmény lehet egy óvodalátogatás, azonnal el kellett újságolnom. - Felhívjuk Aput és elmeséljük neki, mi volt az oviban! - végigcsicseregtük hát a hazafelé utat miközben a lemenő nap egy utolsó búcsúsimogatást küldött a homlokunkra.
2. A hívás
Az optimizmussal, napsütéssel, tavasszal és oviélménnyel teli délutánt egy rendkívül szokatlan és érthetetlen telefonhívás zavarta meg. Csak álltam bután, felváltva keringtem és kóvályogtam azt hajtogatva, hogy nem értem. Ezt egyszerűen nem értem. Hogy lehetséges? Ilyen nincs! Pancimanci aggódva figyelte az arcom. Egyszer csak hozzám bújt és átkarolta a lábamat - Anyu megvigasztallak! Haragszol? - kérdezte legbehízelgőbb hangján. - Jaj dehogy haragszom! Csak egyszerűen nem értem! - hajtogattam tovább fanatikusan. - Nincs semmi baj, nem haragszom, tényleg! Csak nem értem - mondtam immár mosolyogva, mert felrémlett mennyire megviselte legutóbbi hasonló horderejű kifakadásom, amikor nemrégiben 100 forintért volt szerencsém szerezni egy műanyag érmével beindított, a tökéletes választást sugalló hatoslottó logóval megszentelt bevásárlókocsit - természetesen jó szándékú, ámde illékony fiatalembertől. Pancimanci sírórohamot kapott, hogy - Anyu hozd vissza a százforintot! - Még a gyümölcsosztályon mosolygó narancsok sem bírták kiverni a fejéből csúfos kudarcomat.
A valósággal való mindennemű egyezés, a történet és a szereplők úgy igazak, ahogy mondom, viszont a nevek a képzelet szülöttei.
- Na heló, mikor jössz? - rikkantom a rejtett szám feliratot látva, (hisz manapság mindenkinek van
„rendes
” száma az én párom kivételével) majd sűrű elnézések közepette zavartan módosítok
„Jó napot kívánok
”-ra, amikor a meglett férfihang bemutatkozik.
- Német Béla vagyok, a
„Hetedhét országon túl
” Óvoda gondnoka. Azt szeretném kérdezni, hogy milyen címre küldhetem az étkezési támogatáshoz való hozzájárulás miatt a csekket.
- ????????? Tessék?
- Itt voltak ugye ma a nyílt napon az óvodában és azért kérdezem, hová küldhetem a csekket.
- De milyen csekket? Miféle támogatás? Nem értem miről van szó...
- Anyu kivel beszész? Anyu kivel beszész?
- Az étkezési hozzájáruláshoz szükséges csekk...
- Anyu kivel beszész? Pisííni kell!
- Nem értem...
A két irányból támadó hangfoszlányok érdekes találkozása a fejem kellős közepén történt. Az egyiken be másikon ki tipikus esete helyett odabent frontális ütközés, hullámok kioltása helyett azok fölerősítése következett be. Villog a vészjelző. A jobb oldali gondolat-buborékban a
„Mi van????????
”, a bal fülem mellet az
„...én is szeretném tudni...
” felirat jelenik meg. Felül káoszt sugalló gyökvonással, paragrafussal terhes krikszkraksz.
Már indulok is a vécé felé, s nem tudom eldönteni, hogy azért nem értek semmit, mert túl sok az input, vagy mert túl kevés.
Közben negyedik beszélgetőpartnerként bekapcsolódik a rejtett énem - legyen egyszerűen Lucifer -, hogy vajon honnan került az én számom gondnok-kézbe?
- Ne haragudjon, nem értettem jól. Nem tudom miről van szó. Egyáltalán honnan tudja a telefonszámom? - kérdezem már-már idegbajosan ingerülten.
A vécéajtó nyitogatása és a gyerek kicsomagolása közben (persze ilyenkor van rajta a kantáros nadrág) távolodó hang szűrődik felém a valahová ledobott telefonból.
- Elnézést kérek, csörög a másik telefon és fel kell vennem...
Kíváncsian fülelek, vajon kivárja-e különprogramunk végét, de csend van. Köszönés nélkül letette. Feladta? Vagy most befejeztük? Nem értem. Honnan tudhatta a számom? Vegyük sorra: a bölcsiben telefonszámot cseréltünk Pancimanci kis barátnőjének anyukájával, hogy majd egyeztessük oviügyi tapasztalatainkat. Ők viszont nem voltak ovilátogatóban. Én semmiféle papírt nem töltöttem ki a helyszínen. A játszótéri ismerősökről nem tudhatom, mert ők pontosan érkeztek. Azt sem tudom felidézni, megadtam-e valamelyiküknek a számom. Valószínűleg nem, mert nekem sincs meg az övék, nem volt tehát biznisz. Honnan lehet még valakinek a számát kideríteni? Ránézésre?! A gondnok gondolatolvasó számmisztikus?! Nincs más magyarázat. Amúgy is furcsán lett vége a beszélgetésnek - hirtelen, semmi újrahívás, ismételt próbálkozás. Valami nem stimmel a gondnokkal... Azt fontolgattam, másnap felhívom a vezetőnőt és megkérdezem tud-e valamit a dologról.
3. Vacsora
Végre elérkezett a szokásos esti rutinfeladatok ideje, kivonultunk a konyhába. Már lehiggadtam, nem bosszankodtam, feladtam az összeesküvés-elméletek gyártásával. Vacsoráztunk. Azért a megmagyarázhatatlan hívás nem ment ki a fejemből, s alig vártam, hogy Apu hazaérkezzen és kikérjem a véleményét. Az utolsó falatoknál toppant be és szinte azonnal nekirontottam - Képzeld délután felhívott valaki... Aztán észbe kaptam, kicsit lecsillapítottam magam ismét Pancimancira való tekintettel, mert szegény már végighallgatta egyszer.
- Mégis, mi volt?
- Felhívott valaki, hogy ő a gondnok az oviban. Valami támogatáshoz küldene csekket, csak nem tudja hová... De én nem adtam meg a számom sehol, és nem értem... - újraindult a nemértem mantra.
- Hát olyan nem lehet. Biztosan van valami magyarázat. Nézzük meg a naptárat, hátha van benne valami, amiből kideríthetjük.
Nézem a naptárat, benne a két napja odafirkantott információ, miszerint Hetedhét országon túl Óvoda - nyílt nap. Jó rondán írtam, pedig nem szoktam. Hétvégére pedig a kirándulás. Mutatom, csak ez van.
- Ez mi? - kérdezi a macskakaparásomra bökve.
- Hát az ovinap.
- De mi van odaírva?
Kezdek megint értetlenkedni, hisz most mondtam.
- Kell, hogy legyen még valami odaírva. Kell, hogy legyen magyarázat! - erősködik.
Magyarázat... S miközben fejtem a naptárat, a szemem sarkából meglátom a szája sarkában azt a valamit, amitől egyértelművé válik, hogy az utolsó kérdésre nem adtam helyes választ, amikor azt mondtam "Hugó". A Hugók most mind tudják, miről beszélek, a többiek mindjárt megtudhatják. Látom rajta, hogy Ő is tudja, sőt az elejétől fogva tudta és alig bírja magában tartani.
Kitört belőlem a nevetés. A megkönnyebbüléssel terhes röhögés. Potyogtak a könnyeim örömömben, egyrészt hogy van magyarázat és nincs gondolatolvasó gondnok a leendő oviban, másrészt mert egész jól tudok szórakozni a saját hülyeségemen. Pancimanci mindezt megtetőzve nekem szegezi a kérdést - Anyu, mi történt? Ki vette el a pénzed?
Semmi nem történt. Csodaszép tavaszi nap volt. Április első napja.
