Színfoltok

Őszi gyerek vagyok. Szeretem, ahogy a fáradtan elnyúló napsugár még utoljára megcirógatja a barnára ráncolt vadgesztenye-levél fonákját. Amikor a tüskés hát alól a szolidan formált gesztenyekavics a tenyerembe simul, s azt is, ahogy az elmúlással terhes ősz könnyei a járdát áztatják apadhatatlanul. Miközben a reggeli harmatos levegő az orcámba csipked, a levelek bomló párája a legmélyebben nyugvó szaglósejteket is megcsiklandozza, az ügető felől érkező szellő pedig egyre gyakrabban istállószagot kerget a kapu elé.

A vadszőlővel locsolt betonkerítés mellett haladva óvatosan kerülgetem a valószerűtlenül narancsszínű meztelencsigákat, melyek megtévesztésig hasonlítanak az egyébként ártalmatlan nedves levelekre. Magam is meglepődök, ahogy a néptelen utcán munkába sietve ijedten pöttyintek egy halk hellót a szomszéd óriás snaucerére, amint az lépteimet hallva álmosan emeli rám tekintetét. Nem érti, hogy az a nő ott a kerítés mögött mit akarhat. (A nő sem érti, mit akarhatott, zavartan körbeméri a terepet, volt-e fültanúja a flörtnek.)

Méricskélem kamaszosan megnyúlt árnyékom, zavartan hunyorgok a világot értelmezni próbáló kérdéseire. Nézem a semmiből néhány nap alatt felépülő gombakolóniát, a zsemlekalapok mesterien felhasított héját. Akaratlanul Istent játszok, amikor a lábatlan, törött szárnyú, tetszhalott szkarabeuszt (nem ékszer)dobozba csomagolva magammal viszem, de miután a melegben ijesztően mocorogni kezd, visszataszítom a dermesztő hidegbe. Dísz lett volna egy kislány ágya mellett - álmok őrzője. Elment, elengedtem. 

Szeretem, ahogy a születésnapom felhajtás nélkül bújik a hétköznapok közé, s közben mégis emlékezetes marad. S azt is, ahogy a névtelen mindennapok felejthetetlen pillanatai szülinapossá varázsolnak.

Az ősz az elmúlásé, mondják. Pedig az ősz az élet. Szeretem.

Gombás...

Bennfentes információ szerint bolondgombás. Szerintem nem bolond, csak bolondos.

Egy őszies, ragyogóan avarszínű leselejtezett blúzból készült  PanciManci oviszsákja (megjegyzem, Oui márkajelzésű volt - látható, hogy még egy efféle ruhadarab sorsa sem véletlenszerű). Mivel nem akartam, hogy magányosan árválkodjon rajta a JEL, ami a fent említett gomba, kapott egy tüskés hátú testőrt. Először is rajzon.

 

Aztán következett a kísérletezés, és látható, hogy életem első applikációja távol áll a tökéletességtől. Ez itt az első próbálkozás. Domborgomba lapos sünnel (hááát igen, a hasára sikerült rávasalni az illanófilcet, nehogy véletlenül eltűnjön).

Második generációs domborgomba rövid karú sünivel, kissé levitáló szállítmánnyal. Fenomenális. Úgy értem para-. Viszont nincs idő parázni, úgy debütált, ahogy van.

Nem egészen ilyennek képzeltem, de a végeredmény immáron ott csünghet a többi kis színes zsák mellett és ennek örülök.

Mostanában sokszor eszembe jut, hogy a majd' évszázados varrógép helyett mennyivel könnyebb volna dolgozni egy olyan masinával, ami nem csak egyféle öltést produkál - talán a végeredmény is szebb lenne. PanciManci mindenesetre elégedett, ezért én is kezdek megbékélni magammal és igyekszem, hogy hamarosan kész legyen a tornazsák is...